Csikkek, koszos autók

Na, azok itt nincsenek.

10 nap alatt nem láttunk egyetlen - egyetlen! - poros, piszkos kocsit sem, beleértve a buszokat, teherautókat, dömpereket, vonatokat is!

Tegnap viszont láttunk egy nőt, aki, kiszállván kocsijából, papír-zsebkendővel máris eltávolította a kocsi elülső lökhárítójáról azt a három rovart, amely menet közben odahalt.

Nincs csikk az utcákon. Sehol. Tokióban 3 nap után láttam meg az elsőt. A pályaudvarok környékén sincs csikk. A napi kétmilliós forgalmú pályaudvarok kövén úgy ülnek az iskolások, mint a múzeumban.

Tegnap, Osakából hazatérve a nagyjából utolsó vonattal, éjszaka egykor, kábé 20 órányi teljes nagyüzemet követően, ezernyi étkezde meg miegyéb mellett ugyanez a rend, tisztaság fogadott.

Igazából nem látni nagy szemetes konténereket sem, amelyekből kifolyik a szemét. Az aszfalton hányódó, szélkergette csokipapír, nejlonzacskó Japánban ismeretlen látvány.

A fiúk hívták föl rá a figyelmemet, hogy graffiti sincs. Tényleg, egy darab sem.

Kérem szépen, itt valami olyan rend van, ami felfoghatatlan. Hogyan alakították ezt ki? Hogyan tartják fönn? Fönn kell-e tartani? Mert néha az az ember érzése, hogy ez itt magától megy. Azért valószínűleg igen, fenn kell tartani, de nem látni jelét.

Mihóban, a múzeumban vakuzó nénire az őr úgy szólt rá, hogy az a legmélységesebb, alázatos, mosolygós kérés volt a számonkérés, a hatalmi zöngéjű figyelmeztetés egyetlen foka, perce nélkül.

Semmi vidd már arrébb a seggedet, vazze, semmi itt nem lehet fényképezni kérem, nem látja a kiírást!

Otthon, a fehér-nyugati világban elképzelhetetlen és hihetetlen, hogy az eladó, a pincér nemcsak, hogy meghajol, hanem sok esetben letérdelve szolgálja ki a vevőt, a vendéget. És úgy, hogy szinte föl sem tűnik, mert természetes a mozdulat.

A városok gyalogos járó felületein - az összesen, pályaudvaron és járdákon, mindenütt - végigfut egy burkolólap szélességű kis - történetesen sárga - ösvény, ami hosszában bordázott. A járólapok mintázata minden elágazási pontnál, szintváltásnál, nem látó ember számára veszélyt jelenthető határvonalon domború pöttyössé válik. Itt a vak ember a talpával, cipőn át is érezheti, hogy lassítania kell, esetleg megállnia. Bonyolult helyeken sok pöttyös és bordás lap dúsulása látható - talppal is ki lehet tapogatni, hogy milyen irányok adódnak, a végleges választást pedig a mindenhonnan hallatszó cingár hangok, beszédek, szövegek könnyíthetik meg annak a számára, aki még azt sem látja, hogy ez a nekik fenntartott végtelen csík sárga (majd teszek fel egy ilyen képet, nem is értem, hogy' nem fényképeztem eddig ilyet).

A pacsenkó poklának Felügyelője soronként meghajol a révült játékosok előtt.

Azon a plakáton, amely egy templom többéves felújításáról ad hírt, és jelzi, hogy mostantól évekig nem lesz látogatható, egy bocsánatkérően meghajló emberke rajza látható: bocsánat, ez a helyzet, nagyon sajnálom, ugye, megérted? Valami ilyesmi, ahogy én képzelem.

És lehet sorolni az "apró" jeleket vég nélkül.

Szóval itt valami olyan létezik, VAN, amit én nem értek. Sejdítek csak. Az a fantáziám, hogy a sintó, mint "néplélek" dolgozik belülről 1500 éves, töretlen hagyománnyal és egységgel, hogy ez a mélység itt nincsen elveszítve, darabokra töredezve, szigetekké szabdalva, mint mifelénk. Közben meg "ezek" itt 4000 szigeten élnek!

Mi nincs még?: prolik. Rengeteg munkás, szolgáló, szolgálattevő, kiszolgáló ember van, de az a fajta réteg, amelyet mi otthon prolinak nevezünk, itt ugyanúgy nincs, vagy számunkra nem érzékelhető, mint a csikk vagy a szemét.

Nem találkoztunk olyan emberrel, aki félvállról, pökhendien, agresszívan, indulatosan, "beveszem a leszarom-tablettát" hozzáállással viszonyult volna hozzánk vagy másokhoz vagy a munkájához vagy a világhoz. Egy darabbal sem. Sem a pályaudvaron, sem a templomok környékén, sem a buszon, sem a halfeldolgozóban, sem főúton, sem sikátorban, sem vidéken, sem a nagyvárosban, egyszerűen sehol.

Félelmetes. Hol van ennek a népnek az árnyéka? Én úgy tudom, ahol fény van, ott árnyék is van, Itt hol az árnyék? Mi az árnyék? Nem tudjuk, nem látjuk, csak a saját fantáziánkra vagyunk hagyatva, csak találgatunk, de ezek a találgatások, ezek a fantáziák minden bizonnyal többet árulnak el rólunk, mint azokról, akikkel kapcsolatosak (meglehet, részben épp ettől félelmetes).

Talán erre mondják sokan, hogy zárt világ. Hogy zárt világ Japán, mert nem értem én...

Lehet, hogy ennyire jól kordában tudják tartani a sötétségüket (amit mi nem? Én biztos nem az enyémet)? De akkor megint itt a kérdés: hogyan tették, teszik ezt?

Ráadásul tudjuk, hogy a japán múltban vannak nagyon is sötét időszakok. Agresszorként és áldozatként egyaránt. Az hova tűnt, hol van annak az árnyéka? Hol az árnyék, mi az árnyék?

Lehet, hogy itt nem is az a mérték érvényes, ami alapján mi tájékozódunk a világban: jó és rossz, fény és árnyék? Hanem?

Mert a csikkek hiánya a tiszta autók, a "hajlongó" emberek, a pszichopátiás prolivilág hiányán keresztül valami olyan mélység felé visz, ami legföljebb sejdíthető, inkább csak érezhető, olyan rend és rendszer felé, amelyben mindez tökéletesen összefügg, és nincs különbség a csikkhiány és a buddhista szentély sintós száraz- és nedves kertjeinek meditatív csöndje között, ezek nem elkülönülő dolgok (legföljebb a mi szemünkben), hanem ugyanannak a mély-magas valaminek a maguk szintjén történő megnyilvánulásai. (KG)